sziddhartha
                    .: 3. Cikk :.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


InterStat.hu

 

Nagyiday Adrienne cikke:

Gondolatok a megkülönböztető képességről

 

Az ősi bölcsesség tanításai szerint a szellemi felemelkedés ösvényére való rálépés egyik feltétele a megkülönböztető képesség kifejlesztése, elsajátítása. Lássuk, mit is mond A Mester lábainál c. könyvecske erről. „A kvalifikációk közt első a megkülönböztető képesség; ez alatt rendszerint a való és valótlan közti különbségnek azt a felismerését értjük, ami az embert arra indítja, hogy rálépjen az Ösvényre. Valóban ez, de ennél sokkal több, és gyakorolni kell nem csak az Ösvény elején, hanem minden további lépésnél, minden nap, mindvégig.”

Ha a mulandót, a maradandót és az örökkévalót igyekszünk megérteni, előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy e három kifejezésben bizonyos szempontból nézve benne van az egész világegyetem, és az egész ember. Ezek a fogalmak alapvetően különböznek egymástól, és mégis elválaszthatatlanul, szorosan összetartoznak, összefüggenek. Minden, ami keletkezik, születik, létrejön, megnyilvánul, a célja és rendeltetése szerinti pályája befutása és tapasztalatai megszerzése után visszahúzódik, meghal, az alsóbb világokban megszűnik, ott tehát mulandó. Tulajdonképpen éppen ezért „valótlan”, mert csak az „igazi valóság” örök és elmúlhatatlan. Viszont a mulandóság világában a megnyilvánulásoknak a célja és értelme a tapasztalatok, ismeretek megszerzése, az energia és anyag különféle szintjeinek „átszellemesítése”, hogy egyre alkalmasabbá váljanak a szellemi valóságok, igazságok kifejezésére. A teljes kozmikus megnyilvánulás alsó három szintje (a mentális vagy gondolati világ, az érzelmi vagy asztrális világ és a fizikai világ), a mulandóság világa, mert ebben élnek és működnek a látszólag különvált részek, mert keletkeznek és elmúlnak. Ezeken az energia- és anyagszinteken túl – valójában benne – vannak a maradandóság világai. Ezek messze meghaladják a fizikai, az asztrális és az alsó-mentális szinteket és világokat, ugyanakkor magukba foglalják azok állandóan keletkező és elmúló változásait. A „születés… meghalás” folyamata csak az anyagból létrehozott formákra érvényes, az azt létrehozó és fenntartó élet soha nem hal meg!

A maradandóság világainak jelenségeit már csak nehezen értjük meg, mert közülük sok minden messze meghaladja értelmi képességeinket. A maradandó lét e világaiból áramlanak ki a periodikus megnyilvánulások, megszületések és elmúlások sorozatai. Az ősi bölcsesség szerint mindezek előtt és után örökkévalóan létezik a transzcendencia mindent átfogó és tartalmazó óceánja, az örökkévalóság, az Abszolút, amiről már egyáltalán nincsenek fogalmaink.

Az ember, vagyis a mikrokozmosz kicsiben teljesen az Univerzum, a makrokozmosz elrendezését ismétli, azt tükrözi, úgy épül fel. A mulandó, a halandó, a személyes énje, a személyisége az alsó világokban él és működik. A halhatatlan Énje, az egyénisége vagy lelke pedig a maradandóság világában van. A személyes én és a halhatatlan Én eredete és forrása a transzcendencia világában található, soha nem szakad el a kezdet és vég nélküli „Önvalótól”.

Itt lakunk egy nagyvárosban, a kereskedelem, az üzlet, a közlekedés, a szórakoztató ipar állandóan itt örvénylik körülöttünk. Mindenütt emberek, akik úgy vélik, hogy szorgalmasak, okosak, amikor a fentiekkel foglalkoznak. Holott az igazság az, hogy mind a valótlanban, a kívülállóban működnek, legtöbbjük még azt sem tudja, hogy létezik egy belső, egy szellemi világ, amely sokkal fontosabb minden tekintetben, sokkal értékesebb, mint a külső világ. Ebben játsszuk el a szerepünket, de csak amennyiben a belső, igazi élet megköveteli, és ebben a színészekhez hasonlítunk. A színészek a színpadon igyekeznek jól játszani a szerepüket. De miért játszik a színész a színpadon? Azért, mert egy másik életet kell élnie, olyan életet, amely folytatólagos és összefüggő. Más alkalmakkor más szerepeket játszik, úgy, mint mi, amikor más testetöltésben újra jövünk, és másfajta testeket viselünk. A színésznek akkor, amikor játszik, megvan a maga valódi élete, mint magánember, és mivel nemcsak ember, hanem művész is, úgy érzi, hogy annak a belső, igazi életnek tartozik azzal, hogy a színpadon, az ideiglenes életben jól játssza a szerepét. Minket is, amikor sikeresek akarunk lenni itt, az ideiglenes életünkben, ez az indító ok vezérel, a nagy valóság, amely mögötte rejtőzik, és amelynek ez a külső élet csak igen kis része. Ha ezt egyszer megértettük, meglátjuk azt is, hogy a külső élet aránylag milyen lényegtelen. Az egyetlen, ami számunkra igazán fontos, hogy jól játsszuk a szerepünket, és hogy kötelességeinket teljesítsük.

A való és valótlan kérdése tehát egy olyan mély metafizikai kérdés, amit az Ösvényre lépőnek már kezdetben tisztáznia szükséges. Fentiek alapján csupán kétféle ember különböztethető meg a világon, az olyan, aki tud, és az olyan, aki nem tud. Az ember vallása, faja egyáltalán nem fontos, a külső eltérések nem számítanak. Azok, akik nem tudnak, mind olyanért dolgoznak, ami csak egy életre szól, és azok, akikben már megszületett a felismerés a való és valótlan mibenlétéről, azok célja a legmagasabbért való munka életeken át.

A valónak és valótlannak sokféle változata van. Állandóan, nap mint nap különbséget kell tennünk magunkban a helyes és a helytelen, a fontos és a lényegtelen, a hasznos és a haszontalan, az igaz és hamis, az önző és önzetlen között.

Többnyire a helyeset akarjuk cselekedni, mégsem sikerül minden esetben. Ismerjük azt az állapotot, amikor valami munkánk akad, amit el kell végeznünk, de a fizikai testünk inkább lustálkodni, sétálni, enni és inni akar. Asztrális testünknek is megvannak a maga kívánságai, mert szereti a heves rezgéseket, tehát szinte megköveteli, hogy éles szavakat használjunk, vagy irigyeljünk valakit vagy valamit, esetleg sóvárogjunk valami után. Mentális testünk pedig arra vágyik, hogy büszkén sokat tartson magáról és kevesebbet másokról. Elgondolkodtunk már azon, hogy valójában ki kívánja ezt, ki akarja mindezt? Igazi Énünk vagy csak a különböző testeink? Meg tudjuk-e különböztetni igazi Énünket a testeinktől? Ura tudunk-e lenni alsóbb testeinknek, amik tulajdonképpen nem mások, mint szolgálóink a tapasztalati világban? Ezért is kell a megkülönböztető képesség, hogy folyamatosan mérlegeljük önmagunkban, kik is vagyunk valójában, és mivel azonosítjuk magunkat? Világosan látnunk kell, hogy a múlandó testeink nem mi magunk vagyunk.

Mi, emberek általában tele vagyunk előítéletekkel, sokan ezt szokták azonosítani a helyessel. Az előítéletek nagyon mély családi, társadalmi vagy kulturális gyökerűek, és mivel a többség így gondolkodik vagy cselekszik, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az a helyes. Előítélet lehet olyan dolog, amiben évszázadokon keresztül hittek, vagy amit valaki, egy tekintélyszemély valaha mondott vagy képviselt. Igyekezzünk a józan ész segítségével magunkat megszabadítani az előítéletektől, és magunk megítélni, hogy valami ésszerű-e, és szelíd józansággal, kedvesen és nyugodtan tenni, amit mi helyesnek tartunk. Meg kell tanulnunk önállóan gondolkodni és megszabadulni azoktól a bilincsektől, amit az előítéletek okoznak.

A Mindenségben fejlődő életek a fejlődés különböző fokain állnak, így nem támaszthatók mindegyikük számára ugyanazok a követelmények, és nem is várható el tőlük ugyanazon feladatok ellátása sem. Általánosságban elmondható, hogy az a helytelen, ami késlelteti, vagy akadályozza, visszahúzza a fejlődést, és az a helyes, ami segíti a fejlődést az isteni természet irányába. Annak megítéléséhez, hogy mi a helyes és helytelen egy adott egyén számára, figyelembe kell vennünk, hogy az adott egyén a növekedés mely szintjére jutott el. A mi helyesünk és helytelenünk relatív, és mindannyiunknál nagymértékben attól függ, hogy a fejlődés milyen fokát értük el. Képzeljük el, hogy egy létrát támasztunk valahova a tetőhöz. Tegyük fel, hogy az egyik ember már öt létrafokot mászott fel, másvalaki kettőt, egy harmadik pedig a teraszon áll. Tegyük fel, hogy a létra minden foka egy-egy tevékenységet képvisel, mindegyik erkölcsös és erkölcstelen (helyes és helytelen) attól függően, hogy mely pontból tekintünk rá. Annak az embernek, aki az ötödik fokra mászott, a második fokon levő mellé állni leereszkedést, míg annak, aki a teraszon áll, a második fokon álló mellé állni felemelkedést jelent.

A helyes és a helytelen között az Ösvény felé törekvő nem ismerhet megalkuvást. Sok esetben világos számunkra, hogy legmagasabb eszményeinket azonnal nem lehet keresztülvinni, mint ahogy egy hegyet sem lehet egy lépéssel megmászni. De ha valaki valóban meg akarja mászni a hegyet, minden lépést úgy kell megtennie, hogy a csúcsot egy percre sem szabad elfelejtenie, és tudnia kell, hogy minden lépése közelebb visz hozzá. 

Különbséget kell tennünk a lényeges és a lényegtelen között. Lényegtelen dolgokban mindig engedjünk másoknak. Megfigyelhetjük, hogy amivel a legtöbb ember leginkább törődik, az valójában nem sokat számít, apróság, részletkérdés. Ami valóban fontos, az valami olyan tevékenység, munka, amit el kell végeznünk, ezért akaratunkat arra a célra összpontosítjuk, és a többit a maga útjára engedjük. (Ez esetben az emberek általában azt állapítják meg, hogy milyen kellemes emberrel is van dolguk, akivel remekül együtt lehet dolgozni.)

Meg kell kísérelnünk felismerni, azaz megkülönböztetni, hogy mit érdemes megtenni és mit nem. Megtevésre érdemes általában az, amivel az emberek nem sokat törődnek, mivel nem az igazán fontos dolgok iránt érdeklődnek. Ezt a fajta megkülönböztetést érdemes gyakorolnunk, és nem haszontalan elfoglaltságokra vesztegetni az időnket. Vizsgáljuk meg, hogy nem hasztalan időpocsékolás-e órákig szörfözni a tv-csatornák között, vagy napokon át shoppingolni a bevásárló központokban? Egy még finomabb megkülönböztetés a hasznos és a kevésbé hasznos tevékenységek között adódik. Fontos a testi táplálék, de a lelket táplálni még fontosabb. A lelket pedig csak az táplálhatja, aki tud, és neki kötelessége is a tudás átadása, mások szellemi segítése. Azt is fontos megkülönböztetni, hogy mit érdemes megtanulni és mit nem, és ennek a megkülönböztetésnek célja az legyen, hogy bölcsen tudjunk majd másokon segíteni.

Igaznak kell lennünk mindenáron, gondolatban, szóban és tettben. Nagyon hasznos gyakorlat értelmünket rendszeresen ellenőrizni és megfigyelni. Mi az, amit azért hiszünk, mert sok más ember is így hiszi, mert rég így tartotta a hit, vagy valamilyen könyvben meg van írva. A gondolkodás nélküli olvasás felületességre ösztönöz. Csak az igazán a miénk, amit magunk gondoltunk ki, illetve tudatosan bensővé tettünk átgondolással és megértéssel. A gondolat ellenőrzése mellett rendkívül fontos, hogy gondolataink egységben vannak-e szavainkkal és tetteinkkel. Ez annyit jelent, hogy sohase tegyünk meg valamit azért, hogy az embereknek kitűnő véleményük legyen rólunk. És soha ne tegyünk olyat, még ha egyedül vagyunk is, amiért szégyenkeznénk mások jelenlétében. Olyannak mutassuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk, legyünk önmagunk, és ne színleljünk mást, viselkedésünk legyen természetes, túlzások nélküli.

Jó tanács, hogy ne tulajdonítsunk másoknak olyan gondolatokat, indítékokat, amiket csak feltételezünk róluk. Amikor valaki tesz valamit, aminek okát nem ismerjük, csak megpróbáljuk kitalálni, általában nem valós okot találunk. Ezután azzal vádoljuk, amit mi gondoltunk róla. A másik gyakori dolog, hogy mivel szinte mindig magunkra gondolunk, bármit is mond, vagy tesz valaki, azt hisszük, ránk gondolt. Pedig nem ismerjük a körülöttünk élők bajait, nehézségeit, mert többnyire nem mondják el. Kellő önuralommal, és a hibájukkal kapcsolatban elnézőbben kellene viselkednünk.

Gyakori, valahogy belénk nevelődött hibánk a kritikusság, amikor mindig gyenge pontok után vadászunk. Mondhatnánk, ez emberi dolog, pedig ez a tulajdonság csupán az átlagemberé. Ha egyszer valaki hozzákezdett állandóan és komolyan képezni önmagát, ez azt jelenti, hogy erőfeszítéseket tesz, hogy megváltoztassa saját természetét. A törekvő igyekszik magát az átlag fölé emelni, éppen azért, hogy képes legyen segíteni a többieket. Ha így akar tevékenykedni, jobb, ha feladja a kritizálás csúnya szokását.

Meg kell tudnunk különböztetni az önzőt az önzetlentől. Mivel az önzésnek sokféle és kifinomult alakja van, ha úgy is gondoljuk, hogy egyik alakjában végleg kiöltük magunkból, megjelenik egy másikban. Olyasmin bánkódni, ami saját magunkra vonatkozik, önzés, ami ráadásul boldogtalanná tesz bennünket. Pedig mennyi ember gondolja úgy, hogy valami őt nagyon keményen érinti, súlyosan terheli, vagy valaki felé se néz, nem szereti, stb. Ennek egyetlen gyógyszere – mind a saját bánatunk, mind az önzésünk ellen – azonnal hozzálátni valakiért tenni valamit. Legyen minden gondolatod másoké, és akkor nem lesz hely és idő magadra gondolni – tanácsolják a bölcsek. Ez a legjobb módszere saját hibáink leküzdésének. Az odaadó önzetlenség legnagyobb értéke az, hogy az odaadás tárgya felé irányított gondolat annyira elfoglalja az ember teljes lényét, hogy nem is tud másra gondolni. Ha gondolatainkat és erőinket jó csatornába vezetjük, a nem kívánatos tulajdonságok lassanként kihalnak. Hibáinkra gondolva – még a sajnálkozással is – csak erősítjük azokat.

Viszonzás nélkül, önzetlenül szeretetet adni, ezért semmit sem kívánni, az egyetlen, ami a szeretet elnevezést megérdemli. Az ilyen önzetlenség nélkül az ember belekerül a féltékenység, irigység és sok más vágy hálójába. Ha már a szeretet miatt szenvedünk, ez azt jelenti, hogy jelen van bennünk az önzés is. Kemény lecke, de tanuljunk meg szeretni anélkül, hogy viszont-szeretetet várnánk. Nem érezhetünk természetesen mindenki iránt egyformán ugyanolyan mértékű szeretetet, mint amit például közvetlen hozzátartozóink, gyermekünk iránt érzünk. Viszont egyformán jóakaratot és szeretetet sugározhatunk mindenki felé, gyűlöletet pedig egyáltalán senki iránt nem szabad tanúsítanunk.

Buddha nyolcszoros nemes ösvényében olvashatjuk, hogy az utolsó lépések egyike a helyes emlékezés. „Gondosan ügyeljetek arra, hogy mire engeditek magatokat emlékezni. Ha azt mondjátok, hogy nem tehettek róla, de mindenre emlékeztek, akkor nem uralkodtok emlékeiteken, vagyis elméteken, amely egyik részetek. Emlékezzetek a helyes dolgokra, és gondosan ügyeljetek elfelejteni minden mást.” Minden képzelt sérelmet, minden jóság nélküli szót, megbántást tanácsos elfelejtenünk, viszont emlékezni kell minden jó tettre és jó szóra, amit valaha embertársainkban megláttunk.

Az igaz és a hamis közötti különbségtétel utolsó nagy leckéje: felismerni az egyet mindenkiben és mindenben, bármilyen rossznak, gonosznak is látszik valaki vagy valami kívülről nézve. Mindenben, ami körülöttünk van, meg kell látnunk az istenit. „Én vagyok a csalók csalárd játéka” – szól az Úr a Bhagavad Gitá-ban. Ezt a kijelentést néha értetlenül fogadják, pedig igaz, mert a csalónak ilyen módon kell megtanulnia, amit jobb vagy könnyebb módon nem akart megtanulni. Ha valaki a természet törvényeit szabályok vagy példák útján nem tanulja meg, akkor a törvények megtapasztalásával, szenvedéssel, fájdalom útján kell azt elsajátítania. Minden kockázaton és veszélyen át neki is el kell érkeznie egyszer majd az egységhez.

Egy van, ami közös bennünk, az isteni Élet, minden más különböző. Még a reménytelen gonosztevőben is benne van a jóság egy szikrája. Benne is az egy élet kering. Törekednünk kell felismerni, hogy ez a közös bennünk, és ha megtaláljuk az érintkezési pontot ezzel az élettel, megvan a lehetőségünk - és egyben felelősségünk is - embertársainkon segíteni.

 

Nagyiday Adrienne

Magyar Teozófiai Társulat


 

Üzenet a szerkesztőnek   
Teozófiai Társulat Az embléma szimbólumainak leírása.