sziddhartha Teozófiai Társulat Az embléma szimbólumainak leírása.
                    .: 7. Cikk :.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


InterStat.hu

 

A lélek táplálásának hét módja

Manapság sokan sokfélét mondanak a lélekről, mégis kevesen tudják megmondani, mi is az valójában. Mindannyian érezzük, hogy van lelkünk, mivel azonban nem láthatjuk, a vele kapcsolatos elképzeléseink kissé ködösek. Mindig fedezhetünk fel új módszereket, amelyek segítségével a lélekről és annak szükségleteiről többet tudhatunk meg, és azt, hogyan elégítsük ki ezeket a szükségleteket a mindennapi életben. A lélek szintjén élettel telik vagyunk, arra törekszünk, hogy megértsük isteni potenciálunkat, és életünk tapasztalatait ennek tükrében szűrjük át. De ebben az új XXI. században annyira beleragadtunk a "teljesítés" gondolatába, hogy mintha eltűnt volna körülünk minden csoda. Élvezzük mi egyáltalán ezt a testet öltésünket?
Amikor időt szakítunk életünkből isteni potenciálunk felfedezésére, ez lehet az élet legizgalmasabb tapasztalása. Amikor időt szakítunk annak felfedezésére, hogy kik vagyunk, és tudatosan keressük és megéljük valódi lényegünket, ez lehet az egyik leghihetetlenebb utazás, amit valaha is tettünk, mert az életünk, és ahogyan azt éljük, a mi hozzájárulásunk a mindenséghez.
A lélek táplálási módjainak felfedezése során felismerhetjük az óriási különbséget az öröm és az élvezet megtapasztalása között. Az öröm kérés nélkül érkezik, lényünk központjából buzog fel, és egy kegyelmi pillanat. Az élvezetet - bár semmi baj nincs vele - újra és újra hajszolni kell ahhoz, hogy megtapasztaljuk. Az élvezet a vágyból származik, és magában hordozza a csalódás lehetőségét, amikor a vágy nem elégül ki.
Amit boldogságnak nevezünk, az megtévesztő és csalóka dolog. Azt mondjuk, hogy a boldogság a születésünkkel megkapott jog. Az emberi személyiség nyelvében a boldogság szót általában annak kifejezésére használjuk, amikor teljesül az a vágyunk, hogy a körülményeink éppen úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk. Viszont a személyes vágyaink az egésztől való elkülönülésünket eredményezik - elválasztanak bennünket az élet egységétől -, és "boldogtalanná" válunk, amikor a személyes vágyaink nem elégülnek ki. A lélek szintjén a boldogság szó valószínűleg leginkább a mély megelégedettséggel helyettesíthető, ami azt jelenti, hogy elégedettek vagyunk azzal, ami van.
Vonda Urban egyik cikkében a következőket írja:
Minden érző élet egy sziporkázó színzuhatag, amely keresztültáncol a kozmikus szférákon, miközben egy mennyei dalt énekel. A tudat minden egyéni központja egy szivárványos szikrázás valahol a végtelenség hatalmas spektrumán belül. Mindegyik egy ragyogó "Fényoszlop", amely kifelé zúdul saját spirituális szíve legbelsőbb központjából, amiben a tündöklő ragyogást egyre jobban átfestik a színek, ahogyan lefelé sugárzik az anyag sűrűbb és vastagabb fátylain keresztül. Így minden fejlődés színek és hangok káprázatán keresztül bontakozik ki, a halhatatlan lélek belső fénye örökké terjeszkedik a munka és pihenés, a nappal és éjszaka, az élet és halál, a manvantara és pralaya  végtelen ciklusain keresztül.
Valahol útközben végül megtanuljuk, hogy az élet művészet, és mindannyian művészek vagyunk, akik örökké keverjük, válogatjuk és megváltoztatjuk a lelkünkben lévő tűz színeit és a zene hangjait, így alakítva ki belőlük a jellemet.
Életeink során választhatjuk azt, hogy képzett mesterekké válunk, törekedve skandha-ink palettájának felhasználására a ragyogó fény mesterművének létrehozásakor, vagy felelőtlenül elcsúfíthatjuk munkánkat, összekenve durva és piszkos festékfoltokkal.
Ez gyönyörű szemléletes kép a lélekről annak emberi útján. De hogyan táplálhatjuk ezt a csodálatos és fontos eszközt?


A ZENE
A zene a lélek táplálásának egyik módja. A zenét úgy írják le, mint "a magasabb síkokról lehozott és az emberi fül számára leszűrt szeretet". Létfontosságú, hogy elfoglalt életünkben szakítsunk időt olyan zene hallgatására, amelyre a lelkünk válaszol. Ez mindenki számára más, sőt napról napra is változik. De amikor úgy érezzük, szükségünk van valamilyen adott fajtájú zenére, a lelkünk kéri, hogy játsszuk le, mert az táplálék a lélek számára.


AZ ALKOTÁS
Bármilyen típusú alkotás a lélek táplálásának egy másik módja. A rajzolás, írás, festés, egy valódi kézműves munka meditációvá válhat. Lehetővé teszi intuíciónk számára, hogy befolyásolja és vezesse fizikai kezünket. Azok, akik alkotnak - akár festenek, rajzolnak, vagy hangszeren játszanak - ismerik az "átkapcsolás" állapotát, amikor átváltanak az óra idejéről a lélek idejére. Ez az átkapcsolás a tudatban játszódik le.


MÁSOK MEGHALLGATÁSA
Meglepő módon a lélek táplálásának egy másik módja a hallgatás. Azt mondják, a valódi figyelés arra, amit egy másik ember mond nekünk, "lelkigyakorlat". Nem könnyű egyszerűen csak hallgatni anélkül, hogy félbe akarnánk szakítani a beszélőt. Arra vagyunk beállítva, hogy várjuk, mikor csukja be egy pillanatra a másik ember a száját, hogy ugorhassunk, és elmondjuk, amit el kell mondanunk. Úgy képzeljük, hogy valamilyen intelligens választ kell adnunk, és ezért van bennünk a sürgetés, hogy megszólaljunk. A valódi meghallgatás az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk egy másik embernek.


A TERMÉSZET SZERETETE
A lélek táplálásának ismét másik módja a bensőséges kapcsolat kialakítása a természettel, idő szakítása arra, hogy értékeljük és elismerjük a bennünket körülvevő szépséget. Nem csak arról van szó, hogy megállunk megcsodálni egy gyönyörű látványt, hanem megnyitjuk magunkat, hogy beigyuk ezt a látványt, és eggyé váljunk vele, hogy teljes figyelemmel vizsgáljuk meg a legkisebb növényt, a Hold sarlóját vagy egy medence vizén a fények játékát. Tudatosan időt fordítani arra, hogy részévé váljunk a természetnek, azt jelenti, hogy örömet lelünk az első zöld levélke felfedezésében, amikor egy fa felébred téli álmából. Ilyen mértékben eggyé válni a természettel, táplálék a lélek számára.


A HUMORÉRZÉK
A humorérzék fejlesztése kiváló lelki gyakorlat. Amikor nevetünk, minden bennünk levő feszültség feloldódik. Ilyenkor testi változás is történik. A következő példát szoktam használni annak illusztrálására, hogyan őrizzük meg a humorérzéket a legidegesítőbb körülmények között is. Bármilyen bosszantó is, amikor állandóan egy automata válaszol, amikor felhívunk valakit, mégis megtanultunk vele élni. Eszünkbe jutott már, milyen lenne, ha az Isten is felszerelne egy ilyen automata telefonrendszert? Képzelje el, hogy imádkozik, és ezt hallja: "Köszönjük, hogy felhívta a mennyországot. A magyarul beszélők nyomják meg az egyes gombot, az angolul beszélők a kettes gombot, egyéb nyelvekhez nyomja meg a hármas gombot". Miután kiválasztotta a nyelvet, képzelje el, hogy a következőt hallja: "Ha kérése van, nyomja meg az egyest, ha hálát akar adni, nyomja meg a kettest, ha panasza van, nyomja meg a hármast, minden egyébhez nyomja meg a négyest. Elnézést kérünk, de valamennyi angyalunk és szentünk el van foglalva más bűnösökkel. Az ön imája azonban fontos a számunkra, és a beérkező hívások sorrendjében választ fogunk adni. Kérem, tartsa a vonalat". Nagyon fontos, hogy minden nap nevessünk valamin, főleg napjaink problémákkal terhes világában, amikor nagyon könnyű megfeledkezni a nevetésről. Ha nem találunk olyan mulatságos dolgot, amin nevetni tudnánk, önmagunkon mindig nevethetünk: saját fontoskodásunkon, nagyképűségünkön.


A MEDITÁCIÓ ÉS AZ IMÁDKOZÁS
Természetesen a meditáció és az imádkozás a két legelfogadottabb módja annak, hogy befelé forduljunk a lelket táplálni. A "Kitakarítani a rendetlenséget" című tanulmányában Sydney Banks azt mondja, hogy a lelkünk három dologtól fejlődik, ezek a csönd, a hála és a belső béke. Amikor ez a csatorna nyitva áll lelkünk számára - nem zavarja össze a negativitás és a rohanás, amivel körülvesszük magunkat -, akkor megértjük, hogy egy ilyen "lélek állapottal" nem jár együtt erőfeszítés a részünkről, ilyenkor semmi teendőnk nincs. Emberi "lények" vagyunk, nem pedig emberi "ténykedők".
Azt mondani, hogy semmit nem kell csinálnunk, paradoxonnak hangzik, de amikor a lélek nyitott, az elme pedig csendben van, akkor egyfajta harmonikus valóságban élünk, egyszerűen csak tesszük a mindennapi dolgainkat, de cselekedeteinket gátak közé szorítja az együttérzés, a szeretet és a bölcsesség.


A HÁLA
Hálásnak lenni azt nevezzük, amikor számba vesszük, hogy milyen áldottak vagyunk. Más szavakkal megtanuljuk tudatosan értékelni a jelent, a mostot. Egyszerűnek hangzik, de nem is olyan könnyű átültetni a gyakorlatba minden nap. El tudjuk azonban kezdeni a jelen pillanatban, mivel ez az egyedüli pillanat, amelyben biztosak lehetünk. Ha meg tudunk tanulni a jelenben élni, ha nem tereli el a figyelmünket, hogy mi volt a múltban, vagy mit hoz a jövő, akkor ezt a pillanatot különlegessé és széppé tehetjük, és hálásak lehetünk érte. Ha ezt meg tudjuk tenni minden nap minden pillanatával, a nap végén összeadhatjuk mindezeket a különleges pillanatokat, és felmérhetjük, milyen sok táplálékot is kapott lelkünk azon a napon.
A következő remek bekezdés H. K. Challoner könyvéből, A gyógyítás ösvényé-ből származik: 
Mindannyiunknak van egy egyedi szerepe, amit el kell játszania, és meg kell próbálnunk rájönni, milyen a szereposztásunk. Meg kell próbálnunk felismerni, milyen meghatározott színt kell festenünk az egész emberiség által képviselt ragyogó, sokszínű képbe. Meg kell próbálnunk felfedezni, milyen fonalat kaptunk, hogy beleszőjük az emberiség szőttesébe. Meg kell próbálnunk rájönni, milyen hangjegyet kell megszólaltatnunk, és megtalálni saját helyünket a tánckarban az élet színpadán.
Milyen hangot szólaltatunk meg? Beszédünk és tetteink a lelkünk költészete. Ha az emberi lélek zarándok, és úton van a személyes korlátozott perspektívájától az egyetemes felé, akkor ez nem azt jelenti, hogy az a feladatunk, hogy tudatosabban éljük az életet, az egyetlen életet, ami bármilyen formában is, de mindenben működik? Amikor szerető életet élünk, felvállaljuk a felelősséget a gondolatainkért és szavainkért, hozzájárulunk minden élet fejlődéséhez. Amikor felelősséget vállalunk a gondolatainkért, szavainkért és tetteinkért, gyógyító és tápláló tevékenységet végzünk. Azzal, hogy szeretetet adunk és kapunk, tápláljuk a lelkünket, és minden életet szolgálunk.

Beverley Champion cikke alapján írta: Szabari János
Magyar Teozófiai Társulat
www.teozofia.hu

 

 


 

Üzenet a szerkesztőnek