Ítéletnapok

     Ítéletidő van - mondjuk gyakran, amikor szélsőségesen zord az időjárás. És ilyenkor -ha tudatában vagyunk, ha nem- a bibliai Jelenések könyvében a világ végét elénk táró látomásokra utalunk. De mit is jelenthet valójában az Ítéletnap fogalma? A keresztény értelmezésről több-kevesebb fogalma legtöbbünknek van, de vajon biztosan helytálló az? Nem lehetséges másfajta értelmezés is?
     A Jelenések könyvében a tulajdonképpeni ítéletnapokat talán az ötödik pecsét feltörésekor felhangzó panasz indítja útjára, azoké az "igazaké", akik "Nagy szóval kiáltották, mondván: 'Urunk, te szent és igaz, meddig vársz még az ítélettel? Mikor állsz bosszút a vérünkért a föld lakóin?'"(Jelenések könyve, 6, 10.) A látomásban nem sokkal ezután a hét angyal harsonaszava következik, mindegyik harsonaszó az utolsó idők egy-egy mozzanata hátborzongató leírásának nyitánya.
Nem lenne ésszerű értelmezési vitát kezdeni arról, vajon szó szerint kell-e érteni a Jelenések könyvének látomásait, hiszen a teozófia egyik alapelve mások hitének, meggyőződésének tiszteletben tartása. Ám teozófiai nézőpontból van néhány probléma az ítéletnapok ilyetén bosszúként, örökös kárhozat kezdeteként történő felfogásával, amit talán nem lesz haszontalan megosztani az olvasóval.
Először is, ha a Teremtő jósága, szeretete és kegyelme végtelen, hogy egyeztethető ezzel össze az "igazak" által elvárt bosszúvágya? Hiszen még a gyarló emberi igazságszolgáltatás sem tekinti javíthatatlannak a bűnösöket, hogy tehetne így hát Ő, aki maga a szeretet és megbocsátás? No, nem az Ószövetség által elénk vetített istenképre, hanem arra gondoljunk, amelyről az Evangéliumok és Jézus Krisztus tesz tanúságot. Amelyben a második legfontosabb parancsolat: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Meg hát a Teremtő az igazságot aligha személyre szólóan osztja, hiszen megteremtette azon szolgálóinak hadát, akiknek dolga a karma törvényének érvényesítése. Így aztán - meglehet sok életen át, de - minden "bűnös" a saját kárán tanulja meg az Ő, vagyis az Élet törvényeit tisztelni. Kijátszhatatlanul, a szökés vagy holmi jó ügyvéddel elérhető felmentés lehetősége nélkül.

     Aztán ott van az örökös kárhozat kérdése. Az örökös haragtartás, a jóvátétel lehetőségétől megfosztás, és az e mögött felsejlő engesztelhetetlen harag (gyűlölet?) megint inkább gyanúsan emberi vonás, mint az Övé. Nem beszélve arról, hogy a szellem világában ilyen pazarlás - mármint felgyűlt élettapasztalatok elvetése, egy valamennyire már haladottabb emberi lélek megfosztása a létezéstől, a továbbfejlődés lehetőségétől - nehezen képzelhető el. (Ez nem jelenti azt, hogy ilyen nem létezik, de e sorsot mindig a lélek szabja ki magára. Ez a javíthatatlan fekete mágusok útja.) Ám az óriási többség tapasztalni fogja a Mabel Collins által a Fehér Lótusz Idilljében papírra vetetteket:
"Az emberi lélek halhatatlan, és jövője olyan távlatokat rejt, melyeknek nagyságát és dicsőségét semmi nem korlátozza."
Tartok tőle, sokan nem jól értik, mit is jelent ez. Nem földi, emberi korlátok hiányáról van szó. Az ember sorsa ugyanis, hogy túlnőve emberi mivoltán elérjen az emberfeletti léthez, és közreműködő társ legyen a Teremtő hatalmas, fenséges Tervének, az Életnek kiteljesítésében itt a Földön - vagy máshol. És ez csak a kezdete egy olyan egyre magasabb, teljesebb léthez vezető útnak, melynek talán nincs is vége soha. Az általunk még felfogott utolsó ismerhető, ragyogó megnyilvánulási formához tekintsünk fel a tiszta éjszakai égboltra. Igen. Sok milliárd éve, egy másik univerzumban talán ők is ugyanezt tették.
De addig még mérhetetlenül sok a tanulni valónk, amihez iskola és tanterv is tartozik. És ha tanterv van, akkor bizonyosan vizsgák is. Képzeljük el hát emberi fejlődésünk útját, mint egy oktatási intézményt, amelyik minden évben indít osztályokat, és ahol legtöbben óvodásként kezdünk. Azt látnánk, hogy vannak, akik az érettségiig eljutva úgy döntenek, tapasztalataikat az addig szerzett tudást felhasználva inkább a gyakorlatban szaporítják tovább. Vannak, akik tovább haladva főiskolai diplomával távoznak, és magasabb szintű tudást, nagyobb felelősséget jelentő munkát vállalhatnak. Akadnak szép számmal olyanok, akik az összes vizsgát sikeresen letéve végigjárják az iskolát és a legmagasabb szintű diplomával lépnek ki a kapuján - már ami eztaz iskolát illeti.  És nem kevesen lesznek olyanok, akik - túl korai beiskolázásuk, haladásukat hátráltató zabolátlan késztetéseik, restségük, netán felforgató viselkedésük miatt- kihullnak a rostán, megbuknak a minden évfolyam számára kötelező vizsgákon. Ők hosszabb-rövidebb időre távoznak, hogy ennek az iskolának egy későbbi évfolyamán, vagy egy másik, hasonló intézményben ott folytassák a tanulmányaikat, ahol azok megszakadtak. Nem mellesleg ebből az is következik, hogy intézményünknek mindig vannak olyan hallgatói, akik legalább egyszer már megbuktak és évet ismételtek. Ám mivel ők a tananyagot már nem először hallják, és koruknál fogva általában már érettebbek is, korábbi problémás esetből ők lehetnek azok, akik segíteni tudják társaikat, és így tekintélyre tesznek szert, vezetővé válhatnak.
     Ez a hasonlat elég jól visszaadja fejlődésünk menetét, ahogy azt a teozófia tanítja. Az iskola egy Földünket is magában foglaló Fejlődési Rendszer, melynek szemeszterei évmilliókkal mérhető korszakok, elsajátítandó tárgyai pedig olyan a nemes tulajdonságok és ma még fantasztikusak tartott készségek, amik az embert emberfelettivé emelik. A tananyag elsajátításához egyre kifinomultabb embertípusok mind fejlettebb civilizációinak során át, számtalan testet öltésen keresztül vezet az út. Nem túl sokan, de azért vannak, akik céltudatosan haladnak, és a kitűzött idő előtt záróvizsgát tesznek. Ám mindig sokkal többen vannak, akik az együtt kezdők közül nem lesznek képesek a fejlettséget mérő vizsgákat letenni, társaikkal együtt az úton végigmenni. Ők azok, akik az Ítéletnapokkal eltűnnek közülünk, bármi legyen is az - természeti katasztrófa, háborúk, éhség vagy járványok.
Ha elmaradásuk nem túl nagy, egy fejlettségükhöz jobban illeszkedő civilizációban és testben talán nem sokára pótvizsga-lehetőséget kaphatnak. És aki extra erőfeszítést téve él e lehetőséggel, újra csatlakozhat eredeti csoportjához. Aki pedig nem, majd egy későbbi korszakban, esetleg egy másik bolygón vagy Fejlődési Rendszerben ismételhet, ahol korábbi tapasztalatainak nagy hasznát veszi majd a közösség, melynek tagjai, sőt valószínűleg vezetői lesznek. Így hát egy "bukás" késedelmet (no meg az okok függvényében némi karmikus terhet is) jelent ugyan, ám önmagában nem restellni való. Ezt két, a távoli múltba vesző korszakban "megbukott" és az emberi fejlődésen már messze túljutott kivételes lény példája ékesen bizonyítja. Azt mondják, ők az emberiség jelenlegi korszakának "iskolásainak" többek között mint Gautama Buddha és Krisztus nyilvánultak meg.

Miskolczi Gábor
Magyar Teozófiai Társulat