Hogyan láttam őket?

Elöljáróban leírom, hogy soha nem érdekelt: más mit gondolt valakiről vagy valamiről. Nem szeretem az előítéleteket. Én mindig saját szememmel akartam látni és megtapasztalni valamit. A saját tapasztalásomról mindig úgy tudtam és tudok beszélni, ahogyan magam megéltem, amilyen benyomásokat ott és akkor szereztem, amilyen gondolatok azóta leszűrődtek bennem a megélt élményből.

Átballagtunk az utca túloldalára, abba az épületbe, ami mellett szinte minden nap elmegyek, és ami nemrégiben szépen megújult. 100 éves a jezsuita rendtartomány Magyarországon, ahogyan mi, teozófusok 100 évesek voltunk 2007-ben. Ennyiben mindenképp hasonlóak vagyunk - gondoltam út közben - a múlt század eleji prosperálás, majd 40 év betiltás után éledt újra mindkét szervezet. A nehéz múltat mi már csak a történelemből ismerjük, illetve következményeiből, de számunkra a legfontosabb a jelen minél tisztább, felelős megélése. Amit a jelenben mi tudunk hozzátenni eszméinkhez, értékeinkhez.  

Nagy szeretettel fogadtak bennünket - mai fiatalok, mind kedvesek és végtelenül szimpatikusak. A bemutatkozó körben kiderült, hogy minket mi szél vitt a nyílt napra, az a cél, amit társulatunk fő célkitűzése megfogalmaz, az egyetemes testvériség, a vallások összehasonlítása, és a bennünk levő közös felfedezése, az ismerkedés, a nyitás, egyfajta párbeszéd készség, amit túloldalról a "Párbeszéd háza" név is szinte hívogatóan jelez. A magam számára mindig is iránymutatónak tartom azt a mondást, hogy sohasem azt keressük, ami elválaszt, hanem mindig azt, ami összeköt.

Mindig, minden esetben a nap folyamán körben ültünk le, akárcsak egy tréningen szokás, ezzel is jelezve, hogy a közösség alakítása a legfontosabb, ahol mindenki egyenlő, egyformán fontos és értékes. Mindenki tegeződött az első perctől fogva kortól, nemtől, betöltött szereptől függetlenül. Ez ma divat, mégis érezhetően ez nem az a fajta tegeződés volt, amit úgy nem szívesen vesz az ember - sőt.

Az emlékbe kapott köszöntő képeslap üzenetét a magam számára rendkívül találónak éreztem: "Tartsuk szem előtt, hogy nem elég elkezdeni valamit, hanem amennyire lehet, be is kell azt fejezni, és állandósítani kell az isteni műveket."(Loyolai Szent Ignác)

A program kerek volt és egész, jól felépített, egész napot betöltő. Választani lehetett, és mi a jezsuita lelkiség programra ültünk be, ahol a lelki gyakorlatok lényegéről, gyakorlatáról és szerepéről beszélt egy komoly, nagy tudású, kellemes orgánumú fiatal tanár, akinek az óráira szívesen beülnék, ha még tanuló lehetnék. A napi önvizsgálatról beszélt nekünk, mi pedig gondolatban csak nagyokat bólogattunk minden mondatára, hiszen, ha valaki a teozófiai munkába - ami elsősorban egyéni belső önfejlesztés, gondolatellenőrzés és jellemképzés - belemélyed, pontosan ilyen vagy hasonló napi gyakorlatokkal dolgozik. Kicsit esetleg mások a fogalmak, amiket ugyanarra a dologra használunk, egyikünk így mondaná, a másik amúgy, a dolgok belső lényege viszont azonos, út önmagunkon belül Isten felé. A programot követően egy ebéd előtti egzámen során előre mondott vezetéssel át is tekintettük az elmúlt fél napunkat, ránéztünk érzelmeinkre, gondolatainkra, és arra, hogy mik voltak a magunk számára azok a dolgok, amikben felfedezhettük a "magasból sugárzó pillanatot".

A délelőtt további csoportbeszélgetésekkel folytatódott, magam a "Szerzetes-testvér" szekciót választottam. Kedves elbeszéléséből megtudtam, hogyan él, mit csinál ma egy szerzetes, és hallottam arról is, hogy milyen meghatározó belső hívás eredményeképpen szolgál közel 15 éve különféle háttér-feladatok ellátásának kötelességét teljesítve. Szolgálni - ez a szó ma sokaknak furcsán hangzik - nem is igen választják sajnos mostanság a szolgálatot - pedig ez a szerzetesi élet lényege. Másokért élni, önzetlenül - és teljesen elfeledkezni önmagunkról a kötelesség teljesítése közben.

A délutáni filmvetítés Godó testvérről, egy erdélyi jezsuita papról szólt, aki majdnem két évtizedet töltött különféle börtönökben, a szenvedés poklait megjárva. Egy olyan embert láttam, aki a mérhetetlen szenvedést megélve is jó kedélyű, mindig mosolygós maradt. Ami egyszerűen megdöbbentő volt, ez kirajzolódott az elbeszélése során, hogy ott benn, a poklok poklában is élte és gyakorolta a hivatását, ha kellett gyilkosok között munkálkodott, ültette a kis magokat, amik egyszer kikelnek az emberi lélekben. Az ő életéből is ugyanazt a nagy tanulságot szűrtem le, amit a Praphupádáéból, hogy sosincs késő és soha nincsenek, nem lehetnek gátló körülmények. Az emberi nagyság ott kezdődik, amikor a mélyben, a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetben is fel tudja valaki mutatni önmagának és másoknak a Legmagasabbat. Elkötelezettséggel, elhivatottsággal, rendíthetetlenül.

Ugyanilyen elkötelezettnek és elhivatottnak láttam a nap végén a beöltözött és szolgálatot adó fiatal papokat, akik teljesen mai megközelítéssel, a mi nyelvünkön beszélve - a legteljesebb mértékben alkalmazkodva a jelenhez - kötetlenül és fiatalosan teremtettek föld és ég között kapcsolatot az általuk vezetett fiatalok kis közösségében.

A leáradó energia átmosott és felemelt bennünket.

2009. február 21.

Nagyiday Adrienne
MTT Sziddhartha Alosztály