A munka az Ősi Bölcsesség tükrében

A munkáról annyi mindent írtak már költők, írók és filozófusok, annyi mindent sulykoltak belénk az elmúlt évtizedekben, annyi közmondás, népi bölcsesség szól, és mi magunk is annyi mindent tapasztaltunk, hogy elég merész vállalkozásnak tűnik róla írni. Ami alább következik, az pár gondolat a munkáról - szellemi szempontból.

Emlékszem, nagymamám sose hagyott dolog nélkül gyerekkoromban: "a munka az élet sója" mondta ilyenkor -, én meg nevettem rajta, fogalmam sem volt akkor róla, hogy vajon miért is nevezi így? Mindenki dolgozik, dolgozott, dolgozni fog vagy dolgozna - bárhol, bármit, ami munkának nevezhető - házimunkától az űrkutatásig.

Úgy tűnik, a munka az emberi lét és fejlődés alapvető lényege. Ahogy Gibran Prófétája szól a szántóvetőkhöz: "Ti azért dolgoztok, hogy lépést tudjatok tartani a földdel és a föld lelkével. Mert a dologtalan idegen lesz az évszakok számára, és ki fog lépni az élet menetéből, amely méltósággal és büszke engedékenységgel halad a végtelen felé."
Egyik - meglehetősen monoton munkát végző - kollégám az utóbbi időben nagyon lehangolt, ideges és feszült volt, szinte állandóan arról panaszkodott, hogy mennyire utálja, amit nap mint nap csinál, és ez kisugárzott a környezetére is. Meséltem neki, hogy a munkát nem csupán "pontosan és szépen", hanem csak szeretettel szabad végezni. Bármilyen munka is legyen az! Ha kedvetlenül, utálattal, kényszerből teszünk valamit, relatíve hosszabb ideig tart, nem lesz olyan makulátlan, és még jól el is fáradunk benne, rosszul érezzük munka közben magunkat. Kell ez nekünk? Kell az átsugárzó rossz közérzet a környezetünknek?
"És minden munka üres, ha nincsen véle szeretet" - "Munkával szeretni az életet pedig annyi, mint ismerni az élet legbelsőbb titkait" - tanít tovább a Próféta. Tehát erről van szó, itt a nagy titok. "De én azt mondom néktek, ha dolgoztok, megvalósítjátok a Föld legtávolabbi álmait, amelyek megvalósítása reátok bízatott, amikor ez az álom megszületett, és ha állandóan munkálkodtok, voltaképpen az életet szeretitek."

AZ, az Örökkévaló, Isten, a Teremtő vagy nevezzük bárhogyan - ránk bízta az álmát? Az élet tervét? És ránk vár a megvalósítás? Akkor ez egy határtalan és felemelő lehetőség mindannyiunk számára - csak elfeledkeztünk róla. Hol van ez attól, amit sokan ma a munkában látnak, hogy az csupán a pénzkeresetre való szükséges rossz. Hosszú még az út, de egyszer mindenki eljut talán a felismerésig, hogy a munka a legszükségesebb jó az ember, az emberiség számára.

Vessünk egy pillantást most más szempontból a munkára, nézzük a vágy és vágytalanság összefüggésében, spirituális szempontból. A vágytalanságig eljutni hosszú életek kitartó munkájába telhet. "Ha énedre vonatkozó valamennyi vágyad elmúlt is, még mindig maradhat az az egy, hogy lásd munkád eredményét. Ha segítsz valakin, látni szeretnéd, mennyit segítettél rajta: sőt talán még azt is szeretnéd, hogy ő maga is lássa, és hálás legyen érte. Ám még ez is vágy, és a bizalom hiánya." - írja A Mester lábainál c. könyvecskében Alcyone (Krishnamurti). Ez az, amit a Bhagavad Gitá úgy mond, hogy a munka gyümölcséért, az eredményért dolgozni. Ha igazán dolgozik valaki, akkor valóban nincs idő az eredményeket is észrevenni, nincs idő arra, hogy megálljon a munka közben. Amint befejeződött egy munka, már azonnal ott az új feladat, amit el kell végezni. Időt vesztegetnénk, ha a munkánk eredményét kutatnánk. Ha Teréz anyára gondolunk például, amint egyik betegtől a másik rászorulóhoz fordul fáradságot nem ismerve, láthatjuk, mennyire igazak a fenti sorok.
Ha személyes segítségre kerül a sor a munka során, ami a legkellemesebb valamennyi dolgunk között, mert személyes szeretet van a háttérben, soha ne nézzünk vissza, illetve ne keressük, hogy az, akin segítettünk, értékeli-e vagy elismeri-e a mi segítségünket - tanácsolják a régi, bölcs írások. Ez olyan lenne, mintha a megajándékozott után szaladnánk, hogy lássuk a háláját, és elvárjuk a köszönetét. Az, aki így cselekszik, nem adott, hanem eladott. Ez az adás nem más, mint egy alku: ennyi segítség - ennyi háláért. Itt és ebben nem szabad alkudozni. Találkoztam már olyannal, hogy valaki, aki elvégzett egy bizonyos munkát vagy segített valakin, szinte elvárta, hogy lássák meg azt, hogy dolgozott, értékeljék azt és legyenek hálásak érte. Az okkultizmusban az egyetlen adás az, hogy úgy adjunk, mintha Isten adna: szeretettel, mint ahogy a Nap árasztja ki ránk az életet.

Nem szabad magunkra gondolni az eredményekkel kapcsolatban sem. Emberi vágy, hogy erőfeszítéseink eredményét, sikerét láthassuk, mert az olyan melengető, jóleső érzés, de az igazi törekvőnek az ilyen emberi gyengeségen felül kell emelkedni. Ha valamit jól elvégeztünk, örülhetünk neki, de épp úgy örüljünk, ha másnak van sikere - ugyanúgy, mintha az a miénk volna.
A szellemi úton járónak tudnia kell, hogy ha kiküldi erőit, annak eredménye lesz, akár láthatja, akár nem. Ha ismeri a mindenség törvényeit, tudja, hogy ennek így kell lennie. Ez az a bizalom, amit az előbb említettem.
Jártam már úgy, hogy hosszú hónapokon keresztül dolgoztam egy bizonyos szakmai témán teljes lelkesedéssel, kitartással és odaadással, aztán az asztalfiók mélye lett a megfeszített munka vége. Úgy nyugtáztam magamban, hogy rendben, legalább kitartást és tapasztalatot szereztem ebben a témában, kaptam egy lehetőséget a tanulásra. Aztán évek múlva ugyanott, ugyanannál a cégnél, majd egy másik helyen, más közegben is ugyanezt a feladatot kaptam, ami - sokkal rövidebb idő alatt és sokkal hatékonyabban megoldva - bekerült a napi gyakorlatba.

A szellemi úton járók munkájának természete - jellegénél fogva - nagyon gyakran olyan, hogy nem hoz azonnali eredményt a fizikai világban, de valamivel közelebb visz a beteljesedéshez. Lesz azután majd valaki más, aki az utolsó simításokat el fogja végezni, viszont ezt nem tudta volna megtenni, ha előtte nem lett volna valaki más, aki ugyanazon fáradozott, és egyáltalán nem látta munkája eredményét. Az eredmény mindig elkerülhetetlen. Minden csalódás, kedv-vesztés ugyanis az eredmény utáni vágy következménye.
A szellemi úton járók munkája nagyjából az alapok lefektetéséből áll, amelyeket sokszor nem lehet látni. Később, talán korszakok múlva majd jön valaki, és egy sor téglát lerak majd az eddig láthatatlan alapra, és ez már azonnal látható lesz. Haszontalan lenne tehát az alapozás? Semmiképpen. Gyakran az a munkánk, hogy valamit a kiteljesedéséhez közelebb vigyünk. Később valaki folytatja ezt a munkát, és az utolsó lépésekkel be is fejezi, és akkor az ő erőfeszítéseit méltányolják, úgy tekintik majd, mint aki maga hajtotta végre az egészet. Ezzel soha ne törődjünk, egyáltalán nem fontos, hogy kinek tulajdonítják a sikert. A karmánk gondoskodni fog arról, amit tettünk, és semmit sem számít, hogy a világ mit mond, vagy gondol jelenleg erről. A mi spirituális munkánk nagy része is csak úgy válhatott lehetővé, hogy már előzőleg emberek sora láthatatlanul és látszólag hasztalan munkával dolgozott rajta.
És most térjünk vissza a cikk elején érintett kulcsmotívumhoz, a munka szeretetéhez. A szeretet valóban a legnagyobb minden indító ok közül - hisz a szeretet az élet alaphangja. Figyeljünk csak a Mester szavaira és gondolkodjunk el munkánk célján, hogy kiért, miért is dolgozunk vajon - magunkért-e, avagy másokért, öncélból vagy kisebb-nagyobb közösségünk javára?

"Tedd tehát a jót a jó kedvéért, ne pedig a jutalom reményében, dolgozzál magáért a munkáért, ne pedig abban a reményben, hogy lásd az eredményét; add oda magadat a világ szolgálatára, mert szereted, és mert kénytelen vagy odaadni magadat."

Nagyiday Adrienne
Magyar Teozófiai Társulat
www.teozofia.hu   
www.sziddhartha.hu